Nagy port vert fel az előző írás. Sok kérdés is volt, amire részletes és pontos választ fogok adni. Fő kérdés mindig az, hogyan és miből fogok megélni. Erre konkrét példákat fogok a napokban felsorolni.
Először azonban beszéljünk az elengedésről. Ezt látom a fő gondnak. Előrebocsátom, hogy én egy nagyon is hűséges típus vagyok. Az otthon maradt cégemet, a Business Internet Technology Hungary-t (
www.web-set.hu) Reményi Lászlóval, a azzal társammal viszem, akivel a Berzsenyi Dániel Gimnázium matematika II tagozatára jártunk. Vele végeztem el közösen a Budapesti Műszaki Egyetem Közlekedésmérnöki karát, és azóta közösen csináltuk az autós és ezt az internetes cégünket.
A feleségem is az első, holott már egyre kevesebb barátom és ismerősöm van, aki nem vált még el. Én egy hűséges típus vagyok. A tárgyakhoz is ragaszkodom. Én hosszabb ideig tartom meg a notebookomat, a telefonomat, az autómat, hajómat, mint mások. Ami jó, azt megszeretem, és az új divat miatt nem engedem el.
Azonban minden olyan dolgot, ami nehezíti az életemet és ellenem dolgozik, azonnal el tudom engedni. És vissza se nézek. Még akkor se, ha sokat buktam rajta. Engem azok az emberek sem bosszantanak és nem őrlöm magam, akiken több 10 milliót buktam. Pontosabban nem is csak buktam rajtuk, hanem szó szerint megloptak. Pedig voltak többen. Csak előre nézek.
Magamban mindig azt nézem, hogy egy adott dolog (itt nem az emberekre gondolok első sorban) előre viszi hosszú távon az életem, vagy csak rabja leszek. Ez sokaknak igen nehéz. Nem tud valamit elengedni, amibe eddig sok pénzt vagy energiát fektetett.
Több ügyfelemtől hallom azt, hogy most nem tudom eladni az otthoni ingatlanom, mert nem jó az ára. Aztán amikor belemegyünk, akkor kiderül, hogy délibábot kerget. Nézzünk egy példát név nélkül.
Vidéken van egy panziója, gyógyfürdő mellett. Azt mondja, hogy 38 ágya van benne és egy étterem. Amikor jól ment, akkor a télen- nyáron jöttek a vendégek az üdülési csekkel, és teltháza volt 8-9 hónapon át. A házba összesen belefektetett 280 milliót (ami ma kb. 1 millió EUR), és ha megnézi a más eladó hasonló, de nem ilyen jó helyen fekvő panziókat, akkor azok is ennyibe kerülnek. Persze nem ennyiért adták el, hanem ennyiért kínálják, és nem tudják eladni! Tehát csak az a célja, hogy ezt megkapja érte. Ez a gondolkodás eleve hibás, akárhol a világon vagyunk. Azt, amit egy ingatlanba, autóba vagy bármibe beletettünk, szinte soha nem kapjuk vissza.
De maradjuk a gondolatnál, hogy ez szerinte valaha ennyit ért, de most csak a felét adnák érte. Annyiért pedig nem fogja odaadni. Miért is nem? Egyrészt ha őszinték vagyunk, akkor sem adott volna senki érte annyit, amikor jól ment. Lehet, hogy ennyit tett bele, de nem kapott volna érte akkor sem ennyit. Azért olyan árat kerget ma a vállságban, amit előtte sem kapott volna meg. Ez nem a délibáb kergetése? Ráadásul egy jobb állapotú és kiválóan jövedelmező házat kap alig a feléért a Hallstadti tó mellett. Amiben most is 8 hónap full szezon van. Ezzel szemben, ő egy gyakorlatilag alig működő magyar vidéki fürdő mellett levő elavult panzióért kétszer annyit akar megkapni. És száz hasonló esetet hallok balatoni étteremre, vagy akár egy családi házra.
Ennél a példánál maradva nézzük meg a két alternatívát tíz éves kifutásban:
- Ha tartja az árat és nem adj el, akkor az egyre elavultabb, energia igazolványban tiszta piros házat soha nem fogja tudni eladni. Ott fog benne raboskodni. Idővel egyre többet kell rá költeni. Egy tönkremenő gazdaságban lesz egy tönkrement ingatlanja. Egy dolog, ami nem megy tönkre és nem veszít értékéből, az a hitele, ami a házon van. Az egyre több lesz. ( Ez legalább értékálló, mert devizában van. ) Összességében tíz év múlva Ön 20 évvel lesz öregebb.
- Ha pedig eladja fél áron, és marad 300-500.000 EUR pénze, akkor megveheti hitellel a fenti Hallstadti panziót mindennel együtt kb. 640.000 EUR-ért. A házat a család külső alkalmazott nélkül tudja csinálni, és évente a család garantáltan keres 70-90.000 EUR jövedelmet. Ebből kifizeti a hitelt kevesebb, mint 10 év alatt, és közben él mint Marci hevesen. Vagy annál is jobban, mert szerintem a Marcinak nem megy jól most Hevesen. Egy olyan csodaszép helyen él és dolgozik, ahova kínaiak, dél-koreaiak, angolok és amerikaiak vagyonokat fizetve jutnak csak el, hogy tátsák a szájukat, és 1000 fotót csináljanak. Ön 10 év múlva fiatalabb lesz, mint most. És gazdagabb. És akár közösen vitorlázhatunk egyet a tavon. Én benne vagyok. Ha ön jön, és hozom magammal a katamaránomat.
Ön a két fenti lehetőség szerint melyiket választja? A sebeit nyalogatja, vagy lép?
Mi lesz, ha nem engedi el, és nem adja oda a feléért, mint amit gondol. Az lesz, hogy a szó szoros értelemben az ingatlan rabszolgája lesz. Miért rabszolga. Mert nem keres vele semmit, de azért dolgozik, hogy fizesse a hitelét, az ingatlanadót (amit tudom, hogy hivatalosan nincs, de mégis), és hogy az állagát fenntartsa. Akkor jön a második fatális tévedés. „Majd eladom, ha rendbe jönnek az ingatlanárak.” Rossza hírem van: Soha nem fognak rendbe jönni az ingatlanok árai. És közben tönkremegy az ingatlana. Az ilyentől mindenáron szabadulni kell. Fájdalmas, de szabadulni kell. És az ilyen, ami lehúzza az életemet, én könnyen el tudom engedni.
Erre igen jó példa volt az autós cégem. A nevemet viselte, még most is Parajdi Kft néven üzemel. De amikor úgy éreztem, hogy csak a véremet szívja, és nem segíti az életemet, akkor fájdalom nélkül megváltam az életművemtől. És azóta vissza se néztem. Nem emésztem magam, hogy mi lett volna ha….
Ezért a legjobb tanács, amit adhatok, hogy adja el azt minden áron, ami csak terheli az életét.
Terhelje más életét a jövőben!
A másik elszakadási probléma a barátok és a rokonok. „Azért nem akar a feleségem kiköltözni, mert itt vannak a barátaink.” Ha tudnák szegény barátok, hogy Ön értük mártírként áldozza fel életét, akkor ők küldenék el Önt.
De komolyra fordítva a szót, a barátokat, a rokonokat nem veszítjük el, ha elköltözünk. Minket például sok barát látogat Murauban. És arról nem is beszélek, hogy nagyon sok szuper barátot szereztünk itt kint. Az életünk csak gazdagodott azóta, nem pedig szegényebbek lettünk barátokban. Ez szerintem rossz kifogás.
Kifogás szokott lenni, hogy kicsik a gyerekek. Ez teljes tévedés! Ez nem kifogás, hanem ez a legfontosabb érv amellett, hogy elinduljunk. A gyerekek olyanok, mint egy tiszta fehér lap. Ezen fehér lapon olyan festmény jelenik meg, ami a környezetének lenyomata. Ezért pedig Ön a felelős.
Minden olyan gyerek, aki kijött a szüleivel, beleértve a saját 3 gyerekünket, egyáltalán nem akar visszamenni. Otthon sajnos a gyerek egy teher. Teher az államnak, teher az iskolának, teher a tanárnak. Úgy is bánnak velük. Itt a gyerek a jövő ígérete. Otthon az egyházi iskolában a gyerekemről még akkor is komoran és neheztelően beszélt az igazgató atya, amikor nem volt vele baj, és jó volt. Itt a középső gyerekem, a nagyobbik fiam rosszalkodása után is kedvesebbek. Amikor itt behívatott az igazgató, mert a fiammal gond volt, akkor így kezdte a beszélgetést: „Köszönjük, hogy befáradtak, és hogy együttműködnek velünk.” A tanárnő, akivel szemtelen volt a fiam, az olyan szeretettel beszélt róla, hogy én sem tudnék szebben beszélni a saját fiamról. Nem részletezem tovább, mert úgysem hiszi el senki, aki csak az otthoni iskolarendszert ismeri.
Befejezésképpen egy rövid idézet egy könyvből: Dr Josepf Murphy : Benned a kozmikus erő című könyvéből ( MECÉNÁS könyvkiadó 1996):
„ Egy kiváló gyáros mondta nekem, hogy az iparban és a kereskedelemben dolgozó emberekkel szerzett ötvenévnyi tapasztalata szerint a sikerteleneknek egyetlen közös tulajdonsága van: haboznak dönteni, tétováznak, ingadoznak. És ha végre meghozták is a döntésüket, nincs elég kitartásuk, hogy a végsőkig ragaszkodjanak is hozzá. „
Nagyon belemelegedtem, de most abba kell hagynom, és folytatom hamarosan. Ígérem, hogy arra a kérdésre, hogy „akkor miből fogok megélni Ausztriában”, legközelebb válaszolok.
Addig is szép napot Murauból!
Parajdi István